Részlet Ruediger Dahlke: Békés táplálkozás című könyvéből

A teheneknek először borjazniuk kell, mielőtt tejet adnak. A „jó” haszon érdekében azután évenként mesterségesen megtermékenyítik, és vemhességük során az ellést megelőző néhány hét kivételével folyamatosan fejik őket.
A szarvasmarhát hosszú időre szoptatós dadává teszik, természetes életritmusától megfosztva. Ha az életritmus, ahogyan Rudolf Steiner, az antropozófia atyja állítja, az erőszakkal fejőstehénné tett szarvasmarhától a ritmus mellett élete nagy részét elvesszük.

 

Csúcsteljesítményű tehenek óriás tőgyekkel
A borjúkat rendszerint a világrajöttük után elveszik anyjuktól, az anyák pedig napokig, néha hetekig idegesen bőgve, kétségbeesetten hívják-keresik kölykeiket. Az anya-gyermek kapcsolat a teheneknél nagyon szoros. El lehet képzelni, mit jelent lelkileg ez a korai elválás. A tehenek ezt évente egyszer elszenvedik, és kétségbeesésük hormonjait és ingerületátvivő anyagait a tejükben és húsukban természetesen átadják. Tényleg szeretné magához venni egy ilyen tehénnek a tejét, egy édes süteménybe csomagolva?! Pedig a mai tej, amelyet egészségre ártalmas módon egy óriási egybeömlesztett tejmennyiségből nyernek ki, mindig tartalmaz ilyen összetevőket. A modern tejgazdálkodás azonban még tovább megy, így más súlyosbító tényezőkkel is számolnunk kell. Csupán emberi viszonylatban kellene elképzelnünk a modern tenyésztett tehenek óriási tőgyeit, így a borzalom rögtön érthetőbb lenne. A modern teheneket genetikailag elképesztő tőgy-és emlőmirigy-növekedésre kárhoztatják. Ehhez jön még egy hormonkoktél, hiszen logikusan az összes tehéntej életük végéig mesterségesen bőséges szoptatásra kényszerített nőstény állatoktól ered, ami csakis rendkívüli hormonális állapotból fakadhat.

 

Rövid élet a minél több tejért
A „modern tehenek” tejteljesítménye jelentősen fokozódott az elmúlt években. Emiatt fokozottabban betegszenek meg a tehenek, nehéz elléseken kell túlesniük, és például gyakori, többnyire antibiotikummal kezelt tüdőgyulladások miatt egyre több gyógyszerrel tömik őket, amik bomlástermékei természetesen a tejbe kerülnek. Az ilyen csúcsteljesítményű tejgépekké torzított teremtmények tejtermelése néhány év alatt kimerül, ilyenkor „kénytelen-kelletlen” le kell vágni és fel kell dolgozni őket.

Honnan ered a zsenge borjúhús?
A borjúkból minél fehérebb borjúhús lesz, miután az állatokat néhány hónapig hiányos étrenden tartják, amelytől vérszegényen vegetálnak, hogy húsuk szintén vérszegény, azaz halvány rózsaszínű maradjon. A borjak többségét – még a biotermelőktől származókat is – már néhány órával a világrajöttük után elválasztják anyjuktól és eladják a borjúhizlaldának, ahol a haszon maximalizálása érdekében egyfajta magánzárkákban, természetellenes takarmányozás mellett tartják, illetve hizlalják őket. A vashiányos táp, amelynek révén a borjúhús olyan sápadt marad, amilyennek a húsfogyasztók elvárják, súlyos vashiányos vérszegénységet okoz. A borjak annyira vashiányosak, hogy kétségbeesésükben akár saját vizeletüket is meginnák. Ezt megakadályozandó, annyira szűk bokszokban tartják, hogy ott még megfordulni sem tudnak. Sokszor még azt sem engedik nekik, hogy a börtönük vasrácsait nyalogassák, inkább műanyag borítású rácsokat használnak. Kis országokban, mint Ausztria vagy Svájc, évente jóval több mint 300.000 borjút kínoznak így, majd vágnak le alig négy hónaposan. Úgyhogy minden együttérzésünk a borjúhúsevőké, az elfogyasztott iszonyatos hormonkeverék és főleg a szerencsétlen karma miatt, amelyet minden falattal magukra vesznek. Habár a nyugati ember az utóbbira nemigen ügyel, engem harmincévnyi reinkarnációs terápia megtanított arra, hogy az ilyesmit komolyan vegyem. Nálunk sokan már csak a halálos ágyukon jönnek rá, akkor pedig már túl késő.

 

Nagyvágóhidak és nagy politikai szervezetek
Valamennyi tanulmány, amely ennek a témának szenteli magát, igazolja, hogy a húsfogyasztással mennyiségileg milyen jelentősen megrövidítjük, minőségileg pedig mennyire lehangolóan károsítjuk életünket. Még ha nem mindig értenek is egyet, mégsem akad köztük egyetlenegy sem, amely ellentétes kijelentést tenne, például hogy a húsfogyasztás meghosszabbíthatja az életet vagy egészségesebb volna, mint a növényi táplálék. Mi lehet az oka annak, hogy táplálkozástudósok évtizedeken át a húsra szavaztak? Az állati fehérje, hangoztatták, erőt ad és el?segíti az izomépítést, hozzájárul a jó és az egészséges életvitelhez. Az igazság azonban éppen ennek az ellenkezője.Az ok könnyen elképzelhető. Végső soron gazdasági érdekről van szó. Nagy politikai képződmények, mint az USA vagy az EU, gondoskodnak arról, hogy a nagy cégek és vállalkozók élvezzenek támogatást, egyszerűen csak azért, mert ezeket vezethetik a kiváltságos lobbisták. A kis-és középvállalatok – amint mindenütt megfigyelhető – rendszeresen hoppon maradnak.A nagyok támogatása persze burkoltan történik. Így az EU az egyéni termelőknek megtiltja például a házi vágást, állítólag higiéniás okokból. A higiéniai követelményeket az EU mindaddig növeli, amíg a kisebb mészárszékeknek is fel kell hagyniuk a vágással, mert az el?írások gyakorlatilag laboratóriumi körülményeket kívánnának. Az eredmény egyszerű és egyértelmű: az egyre nagyobb mennyiségben fogyasztott hústömeg 98 százalékban tömeges állattartásból származik, az állatokat nagyvágóhidakon, iparilag és brutalitással vágják. Az EU és az USA ezt a trendet követi.

 

Mi köze az emberi pánikrohamoknak a vágásokhoz?
A nagyvágóhídon a borjúnak vagy marhának, sertésnek vagy juhnak át kell élnie, hogyan gyilkolják le gépiesen fajtársai tucatjait. Ha beleéljük magunkat a helyzetébe, elképzelhetjük, mit él át közben. Az a bűnöző, akinek az ítélet-végrehajtásra várva végig kellene néznie, hogyan halnak meg előtte a villamosszékben vagy a bitón gonosztevők tucatjai, az még rosszabb testi-lelki állapotba kerülne. A lelki halálfélelem heves szívdobogásban, ziháló tüdőben, gyöngyöző verejtékezésben és főként maximálisan stresszes vérösszetételben nyilvánulna meg: a szervezet az összes rendelkezésre álló félelem-és stresszhormonját a vérbe ürítené. Az állatokat ilyen körülmények között vágják, abban a pillanatban, amikor az összes félelem- és stresszhormonjuk mozgósítva van, következésképpen elárasztva húsukat és vérüket. Mivel biológiai szempontból mi is „emlősállatok vagyunk”, ugyanolyan hormonokkal és ingerületátvivő anyagokkal rendelkezünk, mint a levágott állatok. Rendelkezünk például adrenalinnal, így az állatok húsával együtt a félelmüket is magunkhoz vesszük. Azaz a félelemhormonjuk, közvetlenül az elfogyasztásuk után bennünk hatnak. Húsuk elfogyasztásával a szó szoros értelmében saját húsunkká és vérünkké válik a halálfélelem,, amely leölésük előtt elfogta őket – ez egy olyan összefüggés amellyel mindenkinek tisztában kell lennie.Amikor még nem ilyen kegyetlenséggel ölték le az állatokat, nem volt ennyi pánikroham az emberek között, mint ma. Természetesen a pánikrohamok kialakulásában még több más tényező is szerepet játszik.Az érzékeny emberek érzik, mennyire nem lehet egészséges elfogyasztani egy hosszan tartó halálos pánikban kimúló állatot. Ez lehet az oka annak, hogy őseinknek miért tehetett jobbat a húst. Vadászat során az állat leterítése gyors halált a vad megszokott, természetes környezetében, a legrosszabb esetben az fordulhatott elő, hogy egyenlő esélyben küzdhetett az életéért. Valaha még a hajszolt állatban is lebomolhattak a félelem- és stresszhormonok a menekülés során. A modern vágóállatok viszont a körülmények miatt alaposan megmérgezik az ételünket – mi pedig a szó szoros értelmében érezhetjük, hogy bűzlik a pecsenye.

 

A sejtek tudata
Továbbsegíthet minket a sejtek tudatának ismerete, amelyet Bruce Lipton biológus közvetít nekünk. Lipton igazolja kutatásaival, hogy a genetikát eddig mennyire túl-, a sejtek tudatát pedig mennyire alábecsültük. Minden sejt egyfajta tudatfejlődésen megy keresztül, így a sejtek emlékezetében elraktározódik az a sok borzalom is, amelyet az állatok a tömegtartásban és a vágóhidakon átélnek. Ilyen „agyongyötört sejtekkel” táplálkozni, ahogyan azt az állati termékek fogyasztásával tesszük, egyszerűen nem lehet egészséges. A modern epigenetika is jelzi azokat a veszélyeket, amelyek akkor jelentkeznek, ha sejtszinten szenvedést okozunk magunknak.

 

 

 

A tejivás csupán els? ránézésre ártalmatlan – az egészségre gyakorolt káros hatásától eltekintve: a teheneket túltenyésztik, tejgépekké alacsonyítják és teljesítményre optimalizálják, lehetőséget sem adva nekik a normális életre. Az ínyenceknek, akik nagyra értékelik a gyönge, rózsaszín borjúhúst, tudniuk kell, mi az ára ennek: egy rövid és gyötrelmes borjúélet. Ezenfelül sokan talán azzal sincsenek tisztában, mit okoznak maguknak lelkileg a húsevéssel. Az állatok félelme és szenvedése az emberek mind gyakoribb pánikrohamaikban tükröződnek.